4. fejezet - Minden baj forrása

A kigyúrt izomagyú nem szólt semmit, csak erősen megszorította a karomat, ami rettenetesen fájt, és elkezdett rángatni. Megpróbáltam ellenkezni, majdnem el is találtam a „gyenge pontját”, amit ő nem nézett jó szemmel és végül nekilökött egy fának, de olyan erővel, hogy megszédültem tőle. Biztos a régebbi fejsérülésemnek sem tett jót.

- Na, idefigyelj kislány, nem jókedvemből vagyok itt a szakadó esőbe, úgyhogy jobb, ha meghúzod magad és azt teszed, amit ÉN mondok – mondta a fickó az undorító hangján.

- Hé, nehogy valami baja legyen, mert akkor tudod mi lesz. Sértetlenül kell visszavinnünk – mondta a másik srác egy kicsit aggodalmas kifejezéssel az arcán.

Ahhá. Ezek szerint nem bánthatnak. Ezt is jó tudni, de vissza kell vinniük, ahhoz sincs sok kedvem. De nincs más választásom, hacsak nem intézem el mindhárom fickót. Amúgy meg, ha egyszer sikerült megszöknöm, akkor másodjára se lehet olyan nehéz.

Az izomagyú erre nem szólt semmit, csúnyán ránézett a haverjára és újra megfogta a karomat még mindig túl erősen, de legalább nem éreztem, úgy, hogy mindjárt tőből leszakad. Nem kellett sokat mennünk, mert a kocsijával elég közel állt meg. Jó, hogy nem tudtam megszökni előlük! Hamar utolértek, és még nem is fáradtak el annyira, mint én. Meg nem is áztak meg. Bezzeg én, már majd megfagytam az átázott cuccaimban.

Kinyitotta a csomagtartót és belelökött, majd rám zárta az ajtót. Fülledt volt a levegő, amitől nagyon rosszul éreztem magam. Már elegem volt mindenből, de nem hagytam, hogy egy könnycseppet is ejtsek miatta. Erősnek kell maradnom, ha ki akarok szabadulni ebből a helyzetből. Nem sokat mehettünk a kocsival, mert elég hamar megálltunk. Hallottam, hogy kiszállnak, váltanak pár szót valakivel, de nem jöttem rá, hogy ki lehet az, de a hanghordozás alapján nincs túl jó kedve. Kinyílt a csomagtartó és ekkor pillantottam meg minden bajom okozóját.

Nagyon jól nézett ki a vizes hajával. Mivel még mindig esett az eső, most már mindenki csupa víz volt. Jelenleg öltönyt viselt, ami második bőrként tapadt az izmos mellkasára és lábaira. De, akárhogy is nézett ki nagyon haragudtam rá, hogy megint itt vagyok. Biztos ő szólt a „kutyáinak”, hogy hozzanak vissza.

Kinyújtotta felém a kezét, hogy segítsen kimászni, de nem kértem belőle. Megpróbáltam egyedül kimászni, de már minden tagom sajgott. A bokám is bedagadt a sok gyaloglástól, meg az eséstől. Egy idő után megunta a próbálkozásaimat, és kiemelt a csomagtartóból. Megszédültem, amit ő is észrevett, és gyorsan ölbe vett. Ha nem haragudtam volna rá, akkor azt gondoltam volna, hogy milyen lovagias. De jelenleg csak gyűlöletet éreztem iránta.

A „szobámba” vitt, útközben legalább megállapíthattam, hogy hatalmas házban él, de rajta és az izomagyúakon kívül még senkivel sem találkoztam. Ezt azért furcsának találtam. Biztos van egy személyzete, aki takarítja ezt a hatalmas házat.

Lerakott az ágyamra és elég csúnyán nézett rám.

- Ezt most miért kellett? – kérdezte tőlem nagyon halkan, de érezhető volt, hogy nagyon dühös.

- Én, nem is tudom, megijedtem, hogy bezárt és nem tudtam mit akar tőlem, még a nevét sem tudom – mondtam neki remegő hangomon.

- Na, jó, kezdjük elölről. Megbocsátom neked, hogy megszöktél, de legközelebb nem leszek ilyen könyörületes. Persze majd csak kiengesztelsz valahogy, majd teszek róla – mondta féloldalas mosollyal az arcán és közben végigsimított az arcomon.

- Ne érjen hozzám!! – kiáltottam rá és elrántottam a fejem a kezétől.

- Jól van. Belátom, még korai lenne, ha ennyire közelről megismernénk egymás, de ami késik, az nem múlik – mondta somolyogva.

Várt egy picit, aztán még hozzátette:

- Jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz, hogy mostantól ez a te otthonod és te az ENYÉM vagy. Akár akarod akár nem.

Döbbenten néztem rá, mert nem értettem semmit, de nem adott rá magyarázatot csak nézett rám a titokzatos szemeivel. Nem tetszett nekem az a vigyor az arcán. Vajon mibe keveredhettem?