9. fejezet

Jason

 Hasogató fejfájásra ébredtem. Kinyitva a szemem, megállapíthattam, hogy még mindig a kórházban vagyok, sőt, még saját ágyat is kaptam. Szuper. Aztán bevillant, hogy mi történt velem: Valaki megszúrta a nyakam és utána már csak sötétség vett körül.

- Emma! – kiáltottam fel hirtelen.

Amilyen gyorsan csak tudtam kimásztam az ágyból, kitéptem a kezemből az infúziós tűt és nem törődve a fejembe nyilalló fájdalommal, elhagytam a kórtermet. Pont az Emmáéval szomszédos szobát kaptam. Micsoda véletlen. Vajon mi lehet vele? Remélem nem esett semmi baja! Kopogás nélkül benyitottam és, akkor megláttam őt! Nyugodtan pihent az ágyában és mélyen aludt. Mellette ott ült egy széken Damon vigyázva rá. Mikor meglátta, hogy az ajtóban állok jelzett, hogy maradjak csöndbe és menjek be.

- Jól van? Mi történt? Luciano volt az, igaz? De, hogy-hogy nem rabolta el? – hadartam el hirtelen a kérdéseimet.

- Halkabban! – parancsolt rám Damon.

- Rendben, de kérlek mondd már – válaszoltam ingerülten neki, bár közben le sem vettem a szemem Emmáról. Nem láttam rajta semmilyen sérülést. Ha hozzá mert nyúlni az a…, akkor nem is tudom mit csinálok vele.

- Tehát, amíg én elmentem kávéért, addig Luciano emberi bevonultak a kórházba és mivel Luciano eléggé nagyhatalmú, senki sem mert vele szembe szállni. Állítólag közölte az őrökkel is, hogy nem akar balhét, csak a kedves ismerősét jött meglátogatni. Azok meg elhitték. A mi embereink eközben fogalmam sincs mit csináltak, mert miután kérdőre vontam őket, azt mondták, hogy csak 10-15 percre mentek ki cigizni. Ne aggódj, mielőtt bármit mondanál kirúgtam őket és az ügynökség már ide is küldte az utódaikat.

- Nem láttam az ajtóban őket – jegyeztem meg flegmán.

- Azért mert a folyosókon őrködnek, vannak a liftnél, a lépcsőnél és a bejáratnál is embereink – mondta Damon.

- Jól van, folytasd – mondtam Damonnak türelmetlenül.

- Szóval ott tartottam, hogy Luciano gond nélkül bejutott a kórházba. A „kutyáit” Emma ajtaja előtt hagyta és bejött hozzá. Szerintem kb. 15 percet tölthetett vele, de mire meggyőztem az őröket, hogy azonnal segítsenek, addigra már éppen kijött a szobából. Kérdőre vontam, hogy mit képzel magáról és megmondtam neki, jobb, ha soha többet nem keresi Emmát. Felejtse el. Erre kiröhögött és elhagyta a kórházat. Mivel nem csinált semmit, nem tudtam elvitetni az őrökkel. A nővér közben szólt nekünk, hogy egy férfi fekszik a szobában a földön. Berohantunk a szobába, megláttunk téged, amint eszméletlenül fekszel, de a nővér megnyugtatott, hogy élsz. Utána átvittek téged a másik szobába, megvizsgáltak, meg adtak egy infúziót. Emmával nem csinált semmit az a szemét, de mivel fájdalmai voltak, kapott fájdalomcsillapítót és altatót. Azóta alszik, bár szerintem nemsokára felébred.

- Vajon miért nem vitte magával? – kérdeztem Damontól.

- Nem tudom! Azt sem tudom, mit beszéltek. Majd ha Emma felébred elmond mindent. Addig felesleges rajta törnünk a fejünket.

Jézusom. Mi van, ha Luciano elmondta az igazságot? Mi van, ha miután felébred Emma, már nem fog bízni bennem? Ha megtudta, biztos nekem fog esni, hogy hazudtam neki. Pedig mindent miatta csináltam.

- Mi a baj Jason? – kérdezte tőlem Damon.

- Tudod… Egy kicsit füllentettem Emmának! De persze csak az ő érdekében – kezdtem magyarázkodni Damonnak. Muszáj volt elmondanom neki, nehogy a végén ő is Emma pártját fogja.

- Miről beszélsz? Miről nem mondtál igazat neki? – kérdezte tőlem egyre mérgesebben Damon.

- Az igaz, hogy ott voltam, mikor az apja elkártyázta őt, de a vége nem úgy zajlott, ahogy mondtam neki – kezdtem bele a magyarázkodásba.

- Hogy érted, hogy nem úgy zajlott le? Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem te nyerted meg? – faggatózott Damon.

- De! Nem én nyertem meg, de muszáj volt ezt mondanom neki, különben sose tudtam volna megvédeni. Nem jött volna feleségül hozzám. Bár, ha ezt Luciano elmondta neki, akkor mindegy. Nem tudom, hogy fog reagálni rá – válaszoltam neki csüggedten.

A nagy veszekedés közepette észre se vettük, hogy Emma már ébredezik. Csak akkor kaptuk felé a fejünket mikor azt kérdezte:

- Mi? Hazudtál nekem? – kérdezte ekkor Emma a számomra leggyönyörűbb hangján.

Szörnyű volt látni a szemében a meglepődés és a fájdalom különös keverékét. Ezek szerint Luciano nem mondta el neki. Ekkor tudatosult bennem, hogy nem kellett volna hazudnom, már az elején el kellett volna mondanom neki az igazat.

Emma

Veszekedésre ébredtem. Ez már lassan rendszeressé válik. Nem nyitottam még ki a szemem, hallottam, hogy Damon meg Jason veszekednek. Örültem, hogy jól van Jason.  Bár azért nem szívesen meséltem volna el nekik, amit Lucianoval beszéltünk. Még nem akartam elmondani nekik, hogy ő volt életem első és lehet, hogy utolsó szerelme. Egy kicsit elkalandoztam, és már csak arra figyeltem fel, hogy Jason azt mondta, füllentett nekem.

Mi van? Miben hazudott? Hogy? Nem is ő nyert meg? Nem mintha számítana. Nem vagyok egy tárgy, amit csak úgy meg lehet nyerni. Ideje, hogy őt is kérdőre vonjam.

- Mi? Hazudtál nekem? – kérdeztem Jasontől.

Jason és Damon egyszerre kapták fel a fejüket és néztek rám. Láttam Jasonön, hogy nem örül neki, amiért kihallgattam a beszélgetésüket.

- Oh, Emma, de örülök, hogy felébredtél. Remélem, már jobban érzed magad – mondta nekem Damon. Valószínóleg csak a feszültséget próbálta oldani.

- Emma… – kezdte volna a magyarázkodást Jason.

- Meggondoltam magam. Már nem érdekel a magyarázatod. Egyáltalán nem érdekel, mit akarsz mondani. Viszont, azt jobb, ha tudod, amint meggyógyulok, nem megyek vissza a házadba. Visszamegyek a saját lakásomba! – közöltem vele a döntésemet.

- Ezt nem teheted! Tudod, hogy veszélyben vagy! – kiabált rám Jason.

- Nem vagyok veszélyben! Ha meg igen, akkor majd Luciano megvéd! – mondtam neki kihívóan.

Erre nem tudott mit mondani. Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.

Nem voltam biztos abban, hogy Lucianoval akarok-e még találkozni, de valamivel muszáj volt visszavágnom. Szerintem Luciano nem jelent veszélyt rám nézve. Nyugodtan visszamehetek a lakásomba, vissza az egyetemre és élhetem tovább nyugodt napjaimat, mint eddig.

- Most szeretném, ha elhagynátok a szobámat és vissza se jönnétek. Sajnálom Damon, tudom, hogy te nem tehetsz semmiről, de egyikkőtöket sem akarom látni. Soha többet! – mondtam nekik.

- Emma, én csak miattad tettem mindent. Tudom, hogy még nem ismerjük egymást. De hiszem, hogy mi összetartozunk.

- NEM! Mi soha nem fogunk összetartozni. Nem akarlak látni. Nem akarlak megismerni. Azt meg felejtsd el, hogy a feleséged legyek! – a végén már ordítottam.

- Rendben! Akkor ne gyere hozzám. De kérlek! Gondold meg, hogy nálam lakj! Kérlek, próbálj megismerni. Kötelezettségek nélkül. Lakj nálam, járj egyetemre. Csak hagyd, hogy részese legyek az életednek! – könyörgött nekem, miközben mélyen a szemembe nézett.

A szemei egyszerűen ellenállhatatlanok. Mikor a szemébe néztem, furcsa érzésem támadt. Apa megbízott benne. Lehet, hogy nem rossz ember, de én akkor sem ismerem. Nem tudtam, mit csináljak.

- Kérlek, menj ki a szobámból – mondtam neki végül.

Nem szólt semmit, csak nézett rám a gyönyörű, szomorú szemeivel. Már majdnem megsajnáltam, de túl sok minden történt velem. Kell egy kis idő, míg eldöntöm, mi legyen. Még egy percig folyamatosan nézett, szerintem abban reménykedett, hátha mégsem küldöm el, de egyedül akartam lenni. Lassan ő is megértette ezt és elhagyta a szobát. Damon nem tudom mikor, de ő is kiment. Végre egyedül maradhattam a gondolataimmal. Egyáltalán nem voltam fáradt és tényleg jobban éreztem magam.  Annyi gondolkodási időm volt, míg meggyógyulok… vajon mi lenne a helyes döntés? Menjek vissza Jasonhöz? Próbáljam megismerni? Vagy keressem meg inkább Lucianot? Már őt se ismerem igazán, már nem az a fiú, akit megismertem. Sokkal jobb lenne nekem otthon. El kellene felejtenem ezt az egészet. 

8. fejezet

Emma

Eléggé zavarosat álmodtam, amikor valami zaj felébresztett. Hiába a sok alvás, úgy éreztem magam, mintha kétszer megrágtak, utána meg kiköptek volna. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de csak egy pici résnyire sikerült. Még csak homályosan láttam, de azt azért érzékeltem, hogy valaki az arcomhoz nyúl és végigsimít rajta. Jól esett az érintése, ezért hagytam hagy csinálja, amúgy sem lett volna erőm elütni a kezét. Azt hittem, hogy Jason simogat, de amikor ajka az arcomhoz ért, furcsa érzésem támadt. Összeszedtem minden erőmet és kinyitottam a szemem. Először homályosan láttam, aztán egy férfi vonásai kezdtek körvonalazódni. Mikor kitisztult a látásom egy hihetetlenül jóképű férfival néztem szembe. Szőke haja, ami hosszabb volt az átlagosnál, most a szemébe lógott, majdnem fekete szemeivel pedig az enyémet fürkészte. Így fekve megállapíthattam, hogy legalább száznyolcvan centiméter, ha nem magasabb és a pólóján át látszik mennyire izmos. Olyan ismerős volt nekem, de nem tudom honnan.

- Ki maga? – kérdeztem tőle, amilyen hangosan csak tudtam. Teljesen kiszáradt a torkom.

Mielőtt válaszolt volna a szemem sarkából észrevettem, hogy Jason a földön fekszik kiterülve, innen úgy láttam, hogy nincsenek rajta külső sérülések. Nagyon megijedtem.

- Mi történt vele? Mi folyik itt? – kérdeztem tőle egyre idegesebben. A fejem is kezdett megfájdulni.

Megpróbáltam felülni az ágyban, hogy jobban szét tudjak nézni a szobában, vagy hívjam a nővéreket, hogy segítsenek, de mielőtt megtehettem volna a férfi a vállamnál fogva visszanyomott az ágyra. Esélyem sem volt ellenkezni.

- Azt hiszem, hogy most nem kellene mozognod, drága Emmácskám – közölte velem a férfi.

- Mit akar? Mit csinált Jasonnel? – kérdeztem tőle.

- Ne aggódj miatta, nem lesz semmi baja, csak alszik egy kicsit. Ráfér egy kis pihenés – mondta nekem, majd az embereihez fordult és utasította őket, hogy őrködjenek az ajtó előtt.

Nem is vettem észre, hogy milyen sokan vannak a kórteremben. Az idegen férfi másik három nagydarab pasival jött. Na, ne! Ezek el akarnak rabolni? Hogy nevezik azt, amikor, az elrablómtól elrabolnak? Dupla rablás? Nevetséges!

- Milyen modortalan vagyok. A nevem Luciano Nostra, de erre már biztos rájöttél. – szólalt meg, miközben mélyen a szemembe nézett.

- Mégis honnan kellene tudnom, hogy ki maga? Sosem találkoztam magával – válaszoltam neki durván.

- Ohh, ez most nagyon fájt. Tény, hogy eléggé megváltoztam. De azt reméltem, hogy mindenki emlékszik arra az emberre, aki egyszer a legfontosabb volt az életébe – magyarázta nekem.

Elég bambán nézhettem rá, mert folytatta.

- Képzeld el, hogy barna tüsi hajam van, és képzelj hozzá egy véznább testet, meg egy szemüveget és menj vissza az időben, úgy négy évet! Na? Rémlik valami? – kérdezte türelmetlenül.

- Nem…. Az nem lehet igaz! Luc, te vagy az? – kérdeztem tőle hitetlenkedve.

Csak néztem és néztem, de nem tudtam felfogni, hogy ez ugyanaz a srác lenne, akivel együtt töltöttem az életemből majdnem egy teljes évet. Akkor találkoztunk, amikor egy megyei matekversenyt tartottak a középiskolámban. Először nem nagyon fogott meg kívülről, de valahogy egymás mellé kerültünk, és míg vártuk az eredményeket, jól elbeszélgettünk. Azt hiszem akkor kezdődött a barátságunk. Nem is gondoltam volna, hogy komolyan érdeklődik irántam. Tudniillik, akkoriban nem volt nagy önbizalmam. De az aranyos Luc mellett teljesen feloldódtam és tökéletesnek éreztem magam. Nem voltam ideges mellette. Vele önmagam lehettem. Egy teljes évig jártunk. A mennyekben éreztem magam. Aztán egy nap bejött a suliba és közölte velem, hogy elköltöznek egy másik országba. Majd meg szakadt a szívem, hogy soha többé nem láthatom. Én belementem volna egy távkapcsolatba, de ő nem akarta. Azt mondta, hogy szabadon enged, és ha egyszer mégis úgy hozza a sors, hogy újra találkozunk, akkor már semmi sem választhat el minket. Most pedig, itt áll előttem egy teljesen idegen férfi, aki állítólag az én régi szerelmem.

- Örülök, hogy most már megismersz. Sajnálom, hogy eddig nem találkoztunk, de rengeteg dolgom volt. Tudod, üzleti ügyek Úgy látszik, a sors mégis összehozott minket– mosolygott Luciano.

- Mit keresel itt? A frászt hoztad rám. Már azt hittem, hogy el akar rabolni valami féleszű már megint – mondtam neki sokkal nyugodtabban.

- Én? Elrabolni téged? Ugyan minek? Ennyire paranoiás lettél? És mi az, hogy megint?– kérdezte nevetve.

- Tudod, az elmúlt pár napban elég sok rossz dolog történt velem, de most nagyon fáradt vagyok ezt elmesélni neked. Talán, ha majd jobban leszek – mondtam egy pici mosollyal az ajkamon.

- Ne félj Szépségem, tisztában vagyok vele, hogy beteg vagy. Először úgy gondoltam, hogy elviszlek egy jobb helyre, ahol mindent megtesznek a gyógyulásodért, de úgy látom, hogy minden rendben lesz itt veled. Sőt még külön testőröd is van – mondta, miközben gúnyos mosolyra húzta a száját és Jasonre pillantott.

- Nem vagyok a Szépséged! Már nem! Úgyhogy légy szíves ne hívj így és kérlek hívj valaki, aki segít Jasonon. Mégis mit csináltál vele? – próbáltam kiabálni, de a hangom hiányába biztos nem hangozhatott valami félelmetesen.

- Ne haragudj, de a szokásoktól nem lehet megszabadulni egyik percről a másikra. Azt gondoltam örülsz, ha majd újra látsz, és hogy újra együtt lehetünk, hála apádnak. Jason miatt meg ne aggódj, most legalább alszik egy kicsit.

- Hála apámnak? Ezt hogy érted? – kérdeztem tőle.

- De hát a drága testőröd már biztos mesélt rólam. Tudod, hogy az apád elvesztette a kártyapartit. Tehát, mostantól én gondoskodom rólad – mondta, miközben féloldalas mosolyra húzódott a szája.

- Nincs szükségem a segítségedre. Tudok magamra vigyázni. Amint meggyógyulok, elmegyek innen és elfelejtelek titeket. Elegem van belőletek. Mindenki csak gondoskodni akar rólam, meg támogatni, de soha senki nem kérdezte meg eddig tőlem, hogy én mit akarok?! – próbáltam kiabálni rá.

Már teljesen elfogyott a levegőm, mire ezt az egészet elmondtam neki. A gépek, amire rá voltam kötve el kezdtek csipogni össze-vissza. Ekkor egy nővér rohant be és az ábrázatából jól látszott, hogy nagyon mérges, amiért alig tudott bejönni az ajtónállóktól.

- Mindenki menjen kifelé! Úristen, ezzel a férfival meg mi történt? Ki tette ezt vele? – sikította a nővér, majd leguggolt és megnézte, hogy van-e Jasonnek pulzusa. Biztos rendben találta, mert utána gyorsan megfogott egy injekciós tűt, felszívott egy ampullából valami löttyöt és belenyomta a karomba. Nem volt kellemes érzés. Eközben Luciano csak figyelt, meg sem mozdult, Még az embereit sem riasztotta. Pedig a nővér biztos hívni fogja az őröket, persze csak, ha el tudja majd hagyni a szobát.

- A kisasszony fájdalomcsillapítót és altató kapott, hogy csillapodjanak a fájdalmai és ki tudja pihenni magát. Percek múlva aludni fog, utána szeretném, ha távoznának. – mondta Lucnak a nővér, majd kiment a szobából.

- Hogyhogy hagytad kimenni? Ugye tudod, hogy most értesíti az őröket? – kérdeztem Lucianotól.

- Tudom, de emiatt neked ne fájjon a fejed. Aludj csak nyugodtan, majd a legközelebbi alkalommal több időnk lesz beszélgetni és akkor magammal is viszlek. – mondta nekem, miközben az ágyam széléhez sétált és elsimította az arcomból a hajamat.

- Még sok mindent nem magyaráztál meg. Például azt, hogy lett belőled maffia főnök, és hogy miért akarsz gondoskodni rólam ilyen hirtelen, ennyi idő elteltével. A másik meg, mégis miből gondolod, hogy veled mennék?– egyre halkabban suttogtam neki, hála a gyógyszereknek.

- Egyszerűen tudom – mondta nekem és egy puszit adott a homlokomra, majd az orromra, végül pedig a számra. Erre elmosolyodtam. Régen, mikor nálunk aludt, és anyuék nem engedték, hogy egy ágyban aludjunk, mindig így kívánt nekem jó éjszakát. Olyan jó volt újra magam mellett érezni. Feléledtek bennem a régi szép emlékek, és a fájdalom is, amit akkor éreztem, amikor elhagyott. Teljesen összezavarodtam, de nem tudtam ezen rágódni, mert az altató hatására mély álomba merültem.