Visszatértem! :-)

Sziasztok!

Tudom, hogy lassan két éve nem tettem fel új fejezetet a honlapra, de ennek meg volt az oka. Most újra ihletet kaptam. Ez a történet még nagyon kezdetleges volt, ezért egy teljesen új történetet fogok írni. Jobban mondva már el is kezdtem, viszont az új történetnek, új honlapot csináltam.

Ha még bárkit is érdekel, az új történetem, akkor a 

www.confidence-bizalom.blogspot.com

honlapon megnézheti. Még nem kezdtem el felfele tölteni a fejezeteket,  szeretnék előre megírni pár fejezetet, hogy ne kelljen sokat várnotok két fejezet között.

Köszönöm mindenkinek, aki olvasta vagy olvasni fogja a történetemet.

puszy

Angel

9. fejezet

Jason

 Hasogató fejfájásra ébredtem. Kinyitva a szemem, megállapíthattam, hogy még mindig a kórházban vagyok, sőt, még saját ágyat is kaptam. Szuper. Aztán bevillant, hogy mi történt velem: Valaki megszúrta a nyakam és utána már csak sötétség vett körül.

- Emma! – kiáltottam fel hirtelen.

Amilyen gyorsan csak tudtam kimásztam az ágyból, kitéptem a kezemből az infúziós tűt és nem törődve a fejembe nyilalló fájdalommal, elhagytam a kórtermet. Pont az Emmáéval szomszédos szobát kaptam. Micsoda véletlen. Vajon mi lehet vele? Remélem nem esett semmi baja! Kopogás nélkül benyitottam és, akkor megláttam őt! Nyugodtan pihent az ágyában és mélyen aludt. Mellette ott ült egy széken Damon vigyázva rá. Mikor meglátta, hogy az ajtóban állok jelzett, hogy maradjak csöndbe és menjek be.

- Jól van? Mi történt? Luciano volt az, igaz? De, hogy-hogy nem rabolta el? – hadartam el hirtelen a kérdéseimet.

- Halkabban! – parancsolt rám Damon.

- Rendben, de kérlek mondd már – válaszoltam ingerülten neki, bár közben le sem vettem a szemem Emmáról. Nem láttam rajta semmilyen sérülést. Ha hozzá mert nyúlni az a…, akkor nem is tudom mit csinálok vele.

- Tehát, amíg én elmentem kávéért, addig Luciano emberi bevonultak a kórházba és mivel Luciano eléggé nagyhatalmú, senki sem mert vele szembe szállni. Állítólag közölte az őrökkel is, hogy nem akar balhét, csak a kedves ismerősét jött meglátogatni. Azok meg elhitték. A mi embereink eközben fogalmam sincs mit csináltak, mert miután kérdőre vontam őket, azt mondták, hogy csak 10-15 percre mentek ki cigizni. Ne aggódj, mielőtt bármit mondanál kirúgtam őket és az ügynökség már ide is küldte az utódaikat.

- Nem láttam az ajtóban őket – jegyeztem meg flegmán.

- Azért mert a folyosókon őrködnek, vannak a liftnél, a lépcsőnél és a bejáratnál is embereink – mondta Damon.

- Jól van, folytasd – mondtam Damonnak türelmetlenül.

- Szóval ott tartottam, hogy Luciano gond nélkül bejutott a kórházba. A „kutyáit” Emma ajtaja előtt hagyta és bejött hozzá. Szerintem kb. 15 percet tölthetett vele, de mire meggyőztem az őröket, hogy azonnal segítsenek, addigra már éppen kijött a szobából. Kérdőre vontam, hogy mit képzel magáról és megmondtam neki, jobb, ha soha többet nem keresi Emmát. Felejtse el. Erre kiröhögött és elhagyta a kórházat. Mivel nem csinált semmit, nem tudtam elvitetni az őrökkel. A nővér közben szólt nekünk, hogy egy férfi fekszik a szobában a földön. Berohantunk a szobába, megláttunk téged, amint eszméletlenül fekszel, de a nővér megnyugtatott, hogy élsz. Utána átvittek téged a másik szobába, megvizsgáltak, meg adtak egy infúziót. Emmával nem csinált semmit az a szemét, de mivel fájdalmai voltak, kapott fájdalomcsillapítót és altatót. Azóta alszik, bár szerintem nemsokára felébred.

- Vajon miért nem vitte magával? – kérdeztem Damontól.

- Nem tudom! Azt sem tudom, mit beszéltek. Majd ha Emma felébred elmond mindent. Addig felesleges rajta törnünk a fejünket.

Jézusom. Mi van, ha Luciano elmondta az igazságot? Mi van, ha miután felébred Emma, már nem fog bízni bennem? Ha megtudta, biztos nekem fog esni, hogy hazudtam neki. Pedig mindent miatta csináltam.

- Mi a baj Jason? – kérdezte tőlem Damon.

- Tudod… Egy kicsit füllentettem Emmának! De persze csak az ő érdekében – kezdtem magyarázkodni Damonnak. Muszáj volt elmondanom neki, nehogy a végén ő is Emma pártját fogja.

- Miről beszélsz? Miről nem mondtál igazat neki? – kérdezte tőlem egyre mérgesebben Damon.

- Az igaz, hogy ott voltam, mikor az apja elkártyázta őt, de a vége nem úgy zajlott, ahogy mondtam neki – kezdtem bele a magyarázkodásba.

- Hogy érted, hogy nem úgy zajlott le? Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem te nyerted meg? – faggatózott Damon.

- De! Nem én nyertem meg, de muszáj volt ezt mondanom neki, különben sose tudtam volna megvédeni. Nem jött volna feleségül hozzám. Bár, ha ezt Luciano elmondta neki, akkor mindegy. Nem tudom, hogy fog reagálni rá – válaszoltam neki csüggedten.

A nagy veszekedés közepette észre se vettük, hogy Emma már ébredezik. Csak akkor kaptuk felé a fejünket mikor azt kérdezte:

- Mi? Hazudtál nekem? – kérdezte ekkor Emma a számomra leggyönyörűbb hangján.

Szörnyű volt látni a szemében a meglepődés és a fájdalom különös keverékét. Ezek szerint Luciano nem mondta el neki. Ekkor tudatosult bennem, hogy nem kellett volna hazudnom, már az elején el kellett volna mondanom neki az igazat.

Emma

Veszekedésre ébredtem. Ez már lassan rendszeressé válik. Nem nyitottam még ki a szemem, hallottam, hogy Damon meg Jason veszekednek. Örültem, hogy jól van Jason.  Bár azért nem szívesen meséltem volna el nekik, amit Lucianoval beszéltünk. Még nem akartam elmondani nekik, hogy ő volt életem első és lehet, hogy utolsó szerelme. Egy kicsit elkalandoztam, és már csak arra figyeltem fel, hogy Jason azt mondta, füllentett nekem.

Mi van? Miben hazudott? Hogy? Nem is ő nyert meg? Nem mintha számítana. Nem vagyok egy tárgy, amit csak úgy meg lehet nyerni. Ideje, hogy őt is kérdőre vonjam.

- Mi? Hazudtál nekem? – kérdeztem Jasontől.

Jason és Damon egyszerre kapták fel a fejüket és néztek rám. Láttam Jasonön, hogy nem örül neki, amiért kihallgattam a beszélgetésüket.

- Oh, Emma, de örülök, hogy felébredtél. Remélem, már jobban érzed magad – mondta nekem Damon. Valószínóleg csak a feszültséget próbálta oldani.

- Emma… – kezdte volna a magyarázkodást Jason.

- Meggondoltam magam. Már nem érdekel a magyarázatod. Egyáltalán nem érdekel, mit akarsz mondani. Viszont, azt jobb, ha tudod, amint meggyógyulok, nem megyek vissza a házadba. Visszamegyek a saját lakásomba! – közöltem vele a döntésemet.

- Ezt nem teheted! Tudod, hogy veszélyben vagy! – kiabált rám Jason.

- Nem vagyok veszélyben! Ha meg igen, akkor majd Luciano megvéd! – mondtam neki kihívóan.

Erre nem tudott mit mondani. Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.

Nem voltam biztos abban, hogy Lucianoval akarok-e még találkozni, de valamivel muszáj volt visszavágnom. Szerintem Luciano nem jelent veszélyt rám nézve. Nyugodtan visszamehetek a lakásomba, vissza az egyetemre és élhetem tovább nyugodt napjaimat, mint eddig.

- Most szeretném, ha elhagynátok a szobámat és vissza se jönnétek. Sajnálom Damon, tudom, hogy te nem tehetsz semmiről, de egyikkőtöket sem akarom látni. Soha többet! – mondtam nekik.

- Emma, én csak miattad tettem mindent. Tudom, hogy még nem ismerjük egymást. De hiszem, hogy mi összetartozunk.

- NEM! Mi soha nem fogunk összetartozni. Nem akarlak látni. Nem akarlak megismerni. Azt meg felejtsd el, hogy a feleséged legyek! – a végén már ordítottam.

- Rendben! Akkor ne gyere hozzám. De kérlek! Gondold meg, hogy nálam lakj! Kérlek, próbálj megismerni. Kötelezettségek nélkül. Lakj nálam, járj egyetemre. Csak hagyd, hogy részese legyek az életednek! – könyörgött nekem, miközben mélyen a szemembe nézett.

A szemei egyszerűen ellenállhatatlanok. Mikor a szemébe néztem, furcsa érzésem támadt. Apa megbízott benne. Lehet, hogy nem rossz ember, de én akkor sem ismerem. Nem tudtam, mit csináljak.

- Kérlek, menj ki a szobámból – mondtam neki végül.

Nem szólt semmit, csak nézett rám a gyönyörű, szomorú szemeivel. Már majdnem megsajnáltam, de túl sok minden történt velem. Kell egy kis idő, míg eldöntöm, mi legyen. Még egy percig folyamatosan nézett, szerintem abban reménykedett, hátha mégsem küldöm el, de egyedül akartam lenni. Lassan ő is megértette ezt és elhagyta a szobát. Damon nem tudom mikor, de ő is kiment. Végre egyedül maradhattam a gondolataimmal. Egyáltalán nem voltam fáradt és tényleg jobban éreztem magam.  Annyi gondolkodási időm volt, míg meggyógyulok… vajon mi lenne a helyes döntés? Menjek vissza Jasonhöz? Próbáljam megismerni? Vagy keressem meg inkább Lucianot? Már őt se ismerem igazán, már nem az a fiú, akit megismertem. Sokkal jobb lenne nekem otthon. El kellene felejtenem ezt az egészet. 

8. fejezet

Emma

Eléggé zavarosat álmodtam, amikor valami zaj felébresztett. Hiába a sok alvás, úgy éreztem magam, mintha kétszer megrágtak, utána meg kiköptek volna. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de csak egy pici résnyire sikerült. Még csak homályosan láttam, de azt azért érzékeltem, hogy valaki az arcomhoz nyúl és végigsimít rajta. Jól esett az érintése, ezért hagytam hagy csinálja, amúgy sem lett volna erőm elütni a kezét. Azt hittem, hogy Jason simogat, de amikor ajka az arcomhoz ért, furcsa érzésem támadt. Összeszedtem minden erőmet és kinyitottam a szemem. Először homályosan láttam, aztán egy férfi vonásai kezdtek körvonalazódni. Mikor kitisztult a látásom egy hihetetlenül jóképű férfival néztem szembe. Szőke haja, ami hosszabb volt az átlagosnál, most a szemébe lógott, majdnem fekete szemeivel pedig az enyémet fürkészte. Így fekve megállapíthattam, hogy legalább száznyolcvan centiméter, ha nem magasabb és a pólóján át látszik mennyire izmos. Olyan ismerős volt nekem, de nem tudom honnan.

- Ki maga? – kérdeztem tőle, amilyen hangosan csak tudtam. Teljesen kiszáradt a torkom.

Mielőtt válaszolt volna a szemem sarkából észrevettem, hogy Jason a földön fekszik kiterülve, innen úgy láttam, hogy nincsenek rajta külső sérülések. Nagyon megijedtem.

- Mi történt vele? Mi folyik itt? – kérdeztem tőle egyre idegesebben. A fejem is kezdett megfájdulni.

Megpróbáltam felülni az ágyban, hogy jobban szét tudjak nézni a szobában, vagy hívjam a nővéreket, hogy segítsenek, de mielőtt megtehettem volna a férfi a vállamnál fogva visszanyomott az ágyra. Esélyem sem volt ellenkezni.

- Azt hiszem, hogy most nem kellene mozognod, drága Emmácskám – közölte velem a férfi.

- Mit akar? Mit csinált Jasonnel? – kérdeztem tőle.

- Ne aggódj miatta, nem lesz semmi baja, csak alszik egy kicsit. Ráfér egy kis pihenés – mondta nekem, majd az embereihez fordult és utasította őket, hogy őrködjenek az ajtó előtt.

Nem is vettem észre, hogy milyen sokan vannak a kórteremben. Az idegen férfi másik három nagydarab pasival jött. Na, ne! Ezek el akarnak rabolni? Hogy nevezik azt, amikor, az elrablómtól elrabolnak? Dupla rablás? Nevetséges!

- Milyen modortalan vagyok. A nevem Luciano Nostra, de erre már biztos rájöttél. – szólalt meg, miközben mélyen a szemembe nézett.

- Mégis honnan kellene tudnom, hogy ki maga? Sosem találkoztam magával – válaszoltam neki durván.

- Ohh, ez most nagyon fájt. Tény, hogy eléggé megváltoztam. De azt reméltem, hogy mindenki emlékszik arra az emberre, aki egyszer a legfontosabb volt az életébe – magyarázta nekem.

Elég bambán nézhettem rá, mert folytatta.

- Képzeld el, hogy barna tüsi hajam van, és képzelj hozzá egy véznább testet, meg egy szemüveget és menj vissza az időben, úgy négy évet! Na? Rémlik valami? – kérdezte türelmetlenül.

- Nem…. Az nem lehet igaz! Luc, te vagy az? – kérdeztem tőle hitetlenkedve.

Csak néztem és néztem, de nem tudtam felfogni, hogy ez ugyanaz a srác lenne, akivel együtt töltöttem az életemből majdnem egy teljes évet. Akkor találkoztunk, amikor egy megyei matekversenyt tartottak a középiskolámban. Először nem nagyon fogott meg kívülről, de valahogy egymás mellé kerültünk, és míg vártuk az eredményeket, jól elbeszélgettünk. Azt hiszem akkor kezdődött a barátságunk. Nem is gondoltam volna, hogy komolyan érdeklődik irántam. Tudniillik, akkoriban nem volt nagy önbizalmam. De az aranyos Luc mellett teljesen feloldódtam és tökéletesnek éreztem magam. Nem voltam ideges mellette. Vele önmagam lehettem. Egy teljes évig jártunk. A mennyekben éreztem magam. Aztán egy nap bejött a suliba és közölte velem, hogy elköltöznek egy másik országba. Majd meg szakadt a szívem, hogy soha többé nem láthatom. Én belementem volna egy távkapcsolatba, de ő nem akarta. Azt mondta, hogy szabadon enged, és ha egyszer mégis úgy hozza a sors, hogy újra találkozunk, akkor már semmi sem választhat el minket. Most pedig, itt áll előttem egy teljesen idegen férfi, aki állítólag az én régi szerelmem.

- Örülök, hogy most már megismersz. Sajnálom, hogy eddig nem találkoztunk, de rengeteg dolgom volt. Tudod, üzleti ügyek Úgy látszik, a sors mégis összehozott minket– mosolygott Luciano.

- Mit keresel itt? A frászt hoztad rám. Már azt hittem, hogy el akar rabolni valami féleszű már megint – mondtam neki sokkal nyugodtabban.

- Én? Elrabolni téged? Ugyan minek? Ennyire paranoiás lettél? És mi az, hogy megint?– kérdezte nevetve.

- Tudod, az elmúlt pár napban elég sok rossz dolog történt velem, de most nagyon fáradt vagyok ezt elmesélni neked. Talán, ha majd jobban leszek – mondtam egy pici mosollyal az ajkamon.

- Ne félj Szépségem, tisztában vagyok vele, hogy beteg vagy. Először úgy gondoltam, hogy elviszlek egy jobb helyre, ahol mindent megtesznek a gyógyulásodért, de úgy látom, hogy minden rendben lesz itt veled. Sőt még külön testőröd is van – mondta, miközben gúnyos mosolyra húzta a száját és Jasonre pillantott.

- Nem vagyok a Szépséged! Már nem! Úgyhogy légy szíves ne hívj így és kérlek hívj valaki, aki segít Jasonon. Mégis mit csináltál vele? – próbáltam kiabálni, de a hangom hiányába biztos nem hangozhatott valami félelmetesen.

- Ne haragudj, de a szokásoktól nem lehet megszabadulni egyik percről a másikra. Azt gondoltam örülsz, ha majd újra látsz, és hogy újra együtt lehetünk, hála apádnak. Jason miatt meg ne aggódj, most legalább alszik egy kicsit.

- Hála apámnak? Ezt hogy érted? – kérdeztem tőle.

- De hát a drága testőröd már biztos mesélt rólam. Tudod, hogy az apád elvesztette a kártyapartit. Tehát, mostantól én gondoskodom rólad – mondta, miközben féloldalas mosolyra húzódott a szája.

- Nincs szükségem a segítségedre. Tudok magamra vigyázni. Amint meggyógyulok, elmegyek innen és elfelejtelek titeket. Elegem van belőletek. Mindenki csak gondoskodni akar rólam, meg támogatni, de soha senki nem kérdezte meg eddig tőlem, hogy én mit akarok?! – próbáltam kiabálni rá.

Már teljesen elfogyott a levegőm, mire ezt az egészet elmondtam neki. A gépek, amire rá voltam kötve el kezdtek csipogni össze-vissza. Ekkor egy nővér rohant be és az ábrázatából jól látszott, hogy nagyon mérges, amiért alig tudott bejönni az ajtónállóktól.

- Mindenki menjen kifelé! Úristen, ezzel a férfival meg mi történt? Ki tette ezt vele? – sikította a nővér, majd leguggolt és megnézte, hogy van-e Jasonnek pulzusa. Biztos rendben találta, mert utána gyorsan megfogott egy injekciós tűt, felszívott egy ampullából valami löttyöt és belenyomta a karomba. Nem volt kellemes érzés. Eközben Luciano csak figyelt, meg sem mozdult, Még az embereit sem riasztotta. Pedig a nővér biztos hívni fogja az őröket, persze csak, ha el tudja majd hagyni a szobát.

- A kisasszony fájdalomcsillapítót és altató kapott, hogy csillapodjanak a fájdalmai és ki tudja pihenni magát. Percek múlva aludni fog, utána szeretném, ha távoznának. – mondta Lucnak a nővér, majd kiment a szobából.

- Hogyhogy hagytad kimenni? Ugye tudod, hogy most értesíti az őröket? – kérdeztem Lucianotól.

- Tudom, de emiatt neked ne fájjon a fejed. Aludj csak nyugodtan, majd a legközelebbi alkalommal több időnk lesz beszélgetni és akkor magammal is viszlek. – mondta nekem, miközben az ágyam széléhez sétált és elsimította az arcomból a hajamat.

- Még sok mindent nem magyaráztál meg. Például azt, hogy lett belőled maffia főnök, és hogy miért akarsz gondoskodni rólam ilyen hirtelen, ennyi idő elteltével. A másik meg, mégis miből gondolod, hogy veled mennék?– egyre halkabban suttogtam neki, hála a gyógyszereknek.

- Egyszerűen tudom – mondta nekem és egy puszit adott a homlokomra, majd az orromra, végül pedig a számra. Erre elmosolyodtam. Régen, mikor nálunk aludt, és anyuék nem engedték, hogy egy ágyban aludjunk, mindig így kívánt nekem jó éjszakát. Olyan jó volt újra magam mellett érezni. Feléledtek bennem a régi szép emlékek, és a fájdalom is, amit akkor éreztem, amikor elhagyott. Teljesen összezavarodtam, de nem tudtam ezen rágódni, mert az altató hatására mély álomba merültem.

7. fejezet

Na, nem! Én biztos nem megyek férjhez. Ki ismeri meg a leendő férjét két nap alatt? Szerintem senki. A másik meg, hogy meg sem akarom ismerni. Elrabolt,- bár  szerinte ez  megmentés volt -, és csak azért, mert  megnyert azon a kártya partin,már azt is elvárja, hogy menjek hozzá?! Nevetséges. És persze ezt mind csakis az én érdekemben tette. Ez a pasi egy szent, ha mindig az én szempontomat nézi. Bezzeg a véleményem az nem érdemli. Még sokáig morgolódtam a szobámban, fel-alá járkálva. Kb. fél óra múlva kopogtak az ajtómon. Gondoltam, hogy nem Jason az, hisz ő biztos nem kopogna, egyszerűen csak benyitna.

                                            

- Igen, tessék – kiáltottam ki.

- Jó estét, kisasszony. A vacsoráját hoztam fel. Jason azt mondta, hogy biztos éhes. Tudom, hogy már 11 óra van és ilyen későn, biztos nem szokott már enni, de ma még semmit sem evett, úgyhogy, legyen jó kislány és egyen meg mindent szépen – mondta az idős hölgyike, aki amellett, hogy nagyon szimpatikus volt, emlékeztetett egy aranyos nagymamára.

- Köszönöm, asszonyom, valóban megéheztem – válaszoltam neki kedvesen, hiszen ő nem tehet arról, hogy a főnöke milyen ember.

Leültem a kisasztalhoz és nekiláttam enni. Csak akkor jöttem rá valójában, hogy mennyire megéheztem, miközben már ettem. Annyira mérges voltam Jasonre, hogy még az evésről is megfeledkeztem.

- Asszonyom, kérdezhetek valamit? – kérdeztem az idős hölgytől.

- Oh, kérlek, ne asszónyomozzál itt engem, tegezz és hívj egyszerűen csak Marynek – mondta nevetve.

- Rendben, ahogy akarja, vagyis akarod. Tudnál segíteni abban, hogy holnap elhagyjam ezt a szobát?

- Hát persze, Jason biztosan tervezett már neked valami programot. Nagyon sok látnivaló van ezen a gyönyörű szigeten. Úgy hallottam, hogy Jason most minden munkáját félretette, mert most csak veled akar foglalkozni. Nem egyszerű megszervezni egy esküvőt 2 nap alatt – mesélte ujjongva Mary.

- Nem lesz semmiféle esküvő! – kiáltottam rá.

Mary egy kicsit megszeppent. Biztos nem számított ekkora ellenállásra. Azt hitte, hogy szabad akaratomból vagyok itt?! – gondolkodtam magamban.

- Nyugodj meg, minden rendben lesz. Jason a legjobb ember a világon. Most ezt elviszem. Azt ajánlom, feküdjön le aludni. Hosszú napja volt, és a holnapi sem lesz rövidebb. Jó éjszakát! – azzal megfogta a tálcát és elhagyta a szobát.

- Jó éjszakát – mondtam Marynek halkan, de nem voltam biztos benne, hogy meg is hallotta.

Rájöttem, hogy valóban fáradt voltam. Végül is ki ne fáradna el egy szökésben?! Bebújtam hát az ágyba, magamra húztam a takarót és már aludtam is.

Már nem hallottam, hogy nyílt az ajtóm és két férfi lépett be rajta.

- Pszt. Halkan! Már alszik! Ugye milyen gyönyörű? – kérdezte mosolyogva Jason.

- Igen. Valóban. Komolyan el akarod venni feleségül? – kérdezte a másik férfi meglepetten.

- Igen. Száz százalékig biztos vagyok benne. Amióta csak megláttam, akarom őt. Nem hagyom, hogy bárki miatt elveszítsem.

- Hát tesó, sok szerencsét hozzá. Hallottam, hogy ma már egyszer megszökött. Egy kis vadmacskát kaptál – mondta röhögve Damon.

- Igen. Ő az én kis vadmacskám és az a feladatom, hogy megszelídítsem – mondta mosolyogva Jason. – Most menjünk, hagyjuk aludni, majd holnap megnézed a bokáját.

Ezután kimentek a szobából és kulcsra bezárták az ajtót.

Reggel arra keltem fel, hogy valaki folyamatosan szólongat.

- Ébresztő, álomszuszék, ideje lenne felkelni – próbált ébresztgetni Jason.

Hallottam, hogy hozzám beszél, de nem volt erőm felkelni. Nagyon fájt a torkom és a mellkasom, ezért csak egy nyögésre futotta.

- Ugh, hagyj aludni – nyöszörögtem neki válaszul.

- Na, már dél is elmúlt, a fél napot átaludtad. Elég volt a lustálkodásból – miközben ezt mondta felém hajolt és megpuszilta a homlokom, de utána felkiáltott.

- Jézusom! Neked tűzforró a homlokod. Lázas vagy! – gyorsan az ajtóhoz szaladt. – Damon! Azonnal gyere Emma szobájába! – üvöltötte annak a Damonnak, akiről halványlila gőzöm sem volt, hogy kicsoda, de nem is érdekelt perpillanat.

Csak aludni akarok, olyan nagy kérés?! Jason meg csak üvöltözik, meg kiabál a fejem felett. Ha meg lázas vagyok, majd lemegy, nem kell mindjárt mentőt hívni.

- Mi történt? – kérdezte valaki a számomra még ismeretlen hangon.

- Azonnal vizsgáld meg, tűzforró a homloka. Szerintem lázas! Lehet, hogy tegnap megfázott. Tudod, amikor tegnap elment „sétálni” elázott az esőben és elég sokáig voltak rajta a vizes ruhái. Minden az én hibám, ha mindent elmagyaráztam volna neki, akkor ez nem történik meg – kezdte el önmagát hibáztatni Jason.

- Hé, higgadj már le. Megvizsgálom, utána majd meglátjuk, hogy mit kell tennünk. Benn akarsz maradni amíg megvizsgálom, vagy inkább kimész? – kérdezte Damon, majd az bátyjára nézve várta a választ.

- Maradok! Megígértem neki és az apjának, hogy vigyázni fogok rá. Erre tessék, még csak egy napja van velem, máris beteg lett – magyarázta kétségbe esve Jason.

- Örülök, hogy ilyen jól el vagytok egymással, de velem is foglalkozna valaki végre –nagyon halkan, szinte csak suttogva sikerült ezt elmondanom, de ennek ellenére meghallották.

- Ne haragudj, azonnal megvizsgállak! Amúgy Damon vagyok, Jason öccse, de ha rendben leszel, majd jobban megismerkedünk egymással. Most légy szíves nyisd ki a szád, hogy megnézhessem a torkod – mondta kedvesen, majd minden rutinvizsgálatot elvégzett rajtam.

Beadott nekem egy injekciót. Azt mondta, hogy fájdalomcsillapító és egy kis altató van benne, de ne aggódjak, amint felkelek, sokkal jobban fogom érezni magam. Nem is ellenkeztem, hiszen, hogy szökhetnék meg, ha még lábra se tudok állni. Egy kis szúrást éreztem az alkaromon, utána pedig mély álomba szenderültem.

- Jól van, most már alszik. Sok pihenésre van szüksége, de beszélnem kell veled Jason – mondta nagyon komolyan Damon. Intett a fejével, hogy menjenek ki a szobából.

- Mi a baja? Ugye valami komolyabb, csak nem akartad, hogy meghallja? – támadt Jason rögtön Damonnak.

- A jó hír, hogy meg fog gyógyulni, de a rossz hír, hogy mindenképpen kórházba kell vinnünk. Tüdőgyulladásaidegösszeroppanása van, amit még meg lehet akadályozni. Valószínűleg túl sok volt neki, hogy elvesztette a családját és az egész élete felbolydult – magyarázta meg Damon. és szerintem egy kezdetleges

- Nem vihetjük kórházba! Ott nem tudjuk megvédeni rendesen. Luciano simán be tudna jutni hozzá, még úgyis, hogy ott vagyunk mellette éjjel-nappal – oktatta ki Jason Damont.

- Két választásod van! Vagy beviszed a kórházba és egy hét alatt meggyógyul, vagy itt ápolod, de ötven százalék esélye van rá, hogy belehal. Te döntesz. Az élete a te kezedben van – foglalta össze Damon a lehetőségeket.

- Természetesen azt akarom, hogy éljen, és hogy a feleségem legyen. De nagyon félek, hogy LucianoJason. megtalálja és elviszi magával. Attól félek, hogy ott nem tudom megvédeni tőle – magyarázta

- Akkor hozd Emmát, én meg hozom a kocsit – adta ki a parancsot Damon.

- Rendben – mondta elgondolkodva Jason.

- Hé, bátyó, ne aggódj, eddig mindig mindent megoldottunk. Meg fogjuk védeni Emmát! Megígérem neked – mondta Damon Jasonnek.

- Köszi öcskös, nem is tudom, mi lenne velem nélküled. Megyek, hozom Emmát, azt akarom, hogy minél hamarabb felépüljön – mondta Jason, majd visszament Emmáért.

Én semmit sem érzékeltem a külvilágból. Nem éreztem, amikor betettek a kocsiba és elhajtottak velem a szigeten levő kórházba.

Az első dolog, amit éreztem, hogy valami idióta a szemembe világít. Utólag rájöttem, hogy egy orvos próbál megvizsgálni.

- Hol vagyok? – kérdeztem álmos hangon.

- Ne aggódj édesem, minden rendben lesz, csak a doktor úr megvizsgál – magyarázta Jason, miközben fogta a kezemet, és a hangjától rögtön meg is nyugodtam.

Valószínű, hogy megint kaptam valami nyugtatót, mert pillanatokon belül visszaaludtam.

- Hogy van? – kérdezte Jason az orvostól.

- Ne aggódjon uram. Megkapja a megfelelő kezelést, az infúzión keresztül már most kapja a megfelelő antibiotikumokat és nyugtatókat. Most egy ideig aludni fog, körülbelül 1 hét múlva rendbe jön és hazaviheti. Azt javaslom, hogy menjen haza nyugodtan és maga is pihenjen – tájékoztatta a doktor Jasont és Damont.

- Nem hagyom magára egy percre sem! – mondta ingerülten Jason.

- Sajnálom, de nem maradhatnak, a látogatási idő már így is lejárt. Meg kell kérnem Önöket, hogy távozzanak. Ne aggódjanak a kisasszony miatt, itt biztonságban lesz. Egy nővér óránként bejön hozzá megnézni, hogy minden rendben van-e, a monitoron pedig állandóan figyelik az állapotát.

- Nem érdekel a látogatási idő. Itt maradok – jelentette ki Jason és fenyegetően megindult a doktor felé.

- Hé, nyugodj meg Jason! Azzal semmit nem érsz el, ha laposra vered a doktor urat – próbálta meg lenyugtatni Damon a bátyját.

- Igazad van, de akkor sem hagyom magára Emmát – jelentette ki Jason.

- Kérem doktor úr, látja, hogy hajthatatlan. Nem lehetne most az egyszer kivételt tenni? – kérdezte Damon a doktortól.

- Most az egyszer. De sajnos ággyal nem tudok szolgálni, be kell érnie a fotellel – mondta az orvos és elhagyta a kórtermet.

- Nem gond – vágta rá rögtön Jason és le is ült a fotelba.

- Elmegyek kávéért. Majd jövök – közölte Damon, majd elment.

Jason magába mélyedve gondolkozott, hogy tudna Emmának segíteni. Mindenképpen meg akarta védeni, de ehhez az egyetlen megoldás, ha gyorsan összeházasodnak. Ha ez megtörténik, akkor talán Luciano is be fogja ismerni, hogy veszített. Még ő is tiszteli a másik „tulajdonát”… nincs más megoldás, csak így tudja megvédeni.

Ahogy ott feküdt a kórházi ágyon, olyan védtelen tűnt számára. Hiába voltak egy szigeten, Luciano keze nagyon messzire elért, ezzel tisztában volt.

Annyira elgondolkozott, hogy csak arra figyelt fel, hogy nyílik az ajtó. Azt hitte, hogy Damon jött vissza a kávéval.

- Damon, egyedül szeretnék ma…. – mondta volna, de nem tudta befejezni.

Valaki más jött be az ajtón, de azt, hogy ki, már nem láthatta, mert már csak egy tűszúrást érzett a nyakán, majd elsötétült előtte a világ. Az utolsó gondolta Emma volt.