8. fejezet

Emma

Eléggé zavarosat álmodtam, amikor valami zaj felébresztett. Hiába a sok alvás, úgy éreztem magam, mintha kétszer megrágtak, utána meg kiköptek volna. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de csak egy pici résnyire sikerült. Még csak homályosan láttam, de azt azért érzékeltem, hogy valaki az arcomhoz nyúl és végigsimít rajta. Jól esett az érintése, ezért hagytam hagy csinálja, amúgy sem lett volna erőm elütni a kezét. Azt hittem, hogy Jason simogat, de amikor ajka az arcomhoz ért, furcsa érzésem támadt. Összeszedtem minden erőmet és kinyitottam a szemem. Először homályosan láttam, aztán egy férfi vonásai kezdtek körvonalazódni. Mikor kitisztult a látásom egy hihetetlenül jóképű férfival néztem szembe. Szőke haja, ami hosszabb volt az átlagosnál, most a szemébe lógott, majdnem fekete szemeivel pedig az enyémet fürkészte. Így fekve megállapíthattam, hogy legalább száznyolcvan centiméter, ha nem magasabb és a pólóján át látszik mennyire izmos. Olyan ismerős volt nekem, de nem tudom honnan.

- Ki maga? – kérdeztem tőle, amilyen hangosan csak tudtam. Teljesen kiszáradt a torkom.

Mielőtt válaszolt volna a szemem sarkából észrevettem, hogy Jason a földön fekszik kiterülve, innen úgy láttam, hogy nincsenek rajta külső sérülések. Nagyon megijedtem.

- Mi történt vele? Mi folyik itt? – kérdeztem tőle egyre idegesebben. A fejem is kezdett megfájdulni.

Megpróbáltam felülni az ágyban, hogy jobban szét tudjak nézni a szobában, vagy hívjam a nővéreket, hogy segítsenek, de mielőtt megtehettem volna a férfi a vállamnál fogva visszanyomott az ágyra. Esélyem sem volt ellenkezni.

- Azt hiszem, hogy most nem kellene mozognod, drága Emmácskám – közölte velem a férfi.

- Mit akar? Mit csinált Jasonnel? – kérdeztem tőle.

- Ne aggódj miatta, nem lesz semmi baja, csak alszik egy kicsit. Ráfér egy kis pihenés – mondta nekem, majd az embereihez fordult és utasította őket, hogy őrködjenek az ajtó előtt.

Nem is vettem észre, hogy milyen sokan vannak a kórteremben. Az idegen férfi másik három nagydarab pasival jött. Na, ne! Ezek el akarnak rabolni? Hogy nevezik azt, amikor, az elrablómtól elrabolnak? Dupla rablás? Nevetséges!

- Milyen modortalan vagyok. A nevem Luciano Nostra, de erre már biztos rájöttél. – szólalt meg, miközben mélyen a szemembe nézett.

- Mégis honnan kellene tudnom, hogy ki maga? Sosem találkoztam magával – válaszoltam neki durván.

- Ohh, ez most nagyon fájt. Tény, hogy eléggé megváltoztam. De azt reméltem, hogy mindenki emlékszik arra az emberre, aki egyszer a legfontosabb volt az életébe – magyarázta nekem.

Elég bambán nézhettem rá, mert folytatta.

- Képzeld el, hogy barna tüsi hajam van, és képzelj hozzá egy véznább testet, meg egy szemüveget és menj vissza az időben, úgy négy évet! Na? Rémlik valami? – kérdezte türelmetlenül.

- Nem…. Az nem lehet igaz! Luc, te vagy az? – kérdeztem tőle hitetlenkedve.

Csak néztem és néztem, de nem tudtam felfogni, hogy ez ugyanaz a srác lenne, akivel együtt töltöttem az életemből majdnem egy teljes évet. Akkor találkoztunk, amikor egy megyei matekversenyt tartottak a középiskolámban. Először nem nagyon fogott meg kívülről, de valahogy egymás mellé kerültünk, és míg vártuk az eredményeket, jól elbeszélgettünk. Azt hiszem akkor kezdődött a barátságunk. Nem is gondoltam volna, hogy komolyan érdeklődik irántam. Tudniillik, akkoriban nem volt nagy önbizalmam. De az aranyos Luc mellett teljesen feloldódtam és tökéletesnek éreztem magam. Nem voltam ideges mellette. Vele önmagam lehettem. Egy teljes évig jártunk. A mennyekben éreztem magam. Aztán egy nap bejött a suliba és közölte velem, hogy elköltöznek egy másik országba. Majd meg szakadt a szívem, hogy soha többé nem láthatom. Én belementem volna egy távkapcsolatba, de ő nem akarta. Azt mondta, hogy szabadon enged, és ha egyszer mégis úgy hozza a sors, hogy újra találkozunk, akkor már semmi sem választhat el minket. Most pedig, itt áll előttem egy teljesen idegen férfi, aki állítólag az én régi szerelmem.

- Örülök, hogy most már megismersz. Sajnálom, hogy eddig nem találkoztunk, de rengeteg dolgom volt. Tudod, üzleti ügyek Úgy látszik, a sors mégis összehozott minket– mosolygott Luciano.

- Mit keresel itt? A frászt hoztad rám. Már azt hittem, hogy el akar rabolni valami féleszű már megint – mondtam neki sokkal nyugodtabban.

- Én? Elrabolni téged? Ugyan minek? Ennyire paranoiás lettél? És mi az, hogy megint?– kérdezte nevetve.

- Tudod, az elmúlt pár napban elég sok rossz dolog történt velem, de most nagyon fáradt vagyok ezt elmesélni neked. Talán, ha majd jobban leszek – mondtam egy pici mosollyal az ajkamon.

- Ne félj Szépségem, tisztában vagyok vele, hogy beteg vagy. Először úgy gondoltam, hogy elviszlek egy jobb helyre, ahol mindent megtesznek a gyógyulásodért, de úgy látom, hogy minden rendben lesz itt veled. Sőt még külön testőröd is van – mondta, miközben gúnyos mosolyra húzta a száját és Jasonre pillantott.

- Nem vagyok a Szépséged! Már nem! Úgyhogy légy szíves ne hívj így és kérlek hívj valaki, aki segít Jasonon. Mégis mit csináltál vele? – próbáltam kiabálni, de a hangom hiányába biztos nem hangozhatott valami félelmetesen.

- Ne haragudj, de a szokásoktól nem lehet megszabadulni egyik percről a másikra. Azt gondoltam örülsz, ha majd újra látsz, és hogy újra együtt lehetünk, hála apádnak. Jason miatt meg ne aggódj, most legalább alszik egy kicsit.

- Hála apámnak? Ezt hogy érted? – kérdeztem tőle.

- De hát a drága testőröd már biztos mesélt rólam. Tudod, hogy az apád elvesztette a kártyapartit. Tehát, mostantól én gondoskodom rólad – mondta, miközben féloldalas mosolyra húzódott a szája.

- Nincs szükségem a segítségedre. Tudok magamra vigyázni. Amint meggyógyulok, elmegyek innen és elfelejtelek titeket. Elegem van belőletek. Mindenki csak gondoskodni akar rólam, meg támogatni, de soha senki nem kérdezte meg eddig tőlem, hogy én mit akarok?! – próbáltam kiabálni rá.

Már teljesen elfogyott a levegőm, mire ezt az egészet elmondtam neki. A gépek, amire rá voltam kötve el kezdtek csipogni össze-vissza. Ekkor egy nővér rohant be és az ábrázatából jól látszott, hogy nagyon mérges, amiért alig tudott bejönni az ajtónállóktól.

- Mindenki menjen kifelé! Úristen, ezzel a férfival meg mi történt? Ki tette ezt vele? – sikította a nővér, majd leguggolt és megnézte, hogy van-e Jasonnek pulzusa. Biztos rendben találta, mert utána gyorsan megfogott egy injekciós tűt, felszívott egy ampullából valami löttyöt és belenyomta a karomba. Nem volt kellemes érzés. Eközben Luciano csak figyelt, meg sem mozdult, Még az embereit sem riasztotta. Pedig a nővér biztos hívni fogja az őröket, persze csak, ha el tudja majd hagyni a szobát.

- A kisasszony fájdalomcsillapítót és altató kapott, hogy csillapodjanak a fájdalmai és ki tudja pihenni magát. Percek múlva aludni fog, utána szeretném, ha távoznának. – mondta Lucnak a nővér, majd kiment a szobából.

- Hogyhogy hagytad kimenni? Ugye tudod, hogy most értesíti az őröket? – kérdeztem Lucianotól.

- Tudom, de emiatt neked ne fájjon a fejed. Aludj csak nyugodtan, majd a legközelebbi alkalommal több időnk lesz beszélgetni és akkor magammal is viszlek. – mondta nekem, miközben az ágyam széléhez sétált és elsimította az arcomból a hajamat.

- Még sok mindent nem magyaráztál meg. Például azt, hogy lett belőled maffia főnök, és hogy miért akarsz gondoskodni rólam ilyen hirtelen, ennyi idő elteltével. A másik meg, mégis miből gondolod, hogy veled mennék?– egyre halkabban suttogtam neki, hála a gyógyszereknek.

- Egyszerűen tudom – mondta nekem és egy puszit adott a homlokomra, majd az orromra, végül pedig a számra. Erre elmosolyodtam. Régen, mikor nálunk aludt, és anyuék nem engedték, hogy egy ágyban aludjunk, mindig így kívánt nekem jó éjszakát. Olyan jó volt újra magam mellett érezni. Feléledtek bennem a régi szép emlékek, és a fájdalom is, amit akkor éreztem, amikor elhagyott. Teljesen összezavarodtam, de nem tudtam ezen rágódni, mert az altató hatására mély álomba merültem.