9. fejezet

Jason

 Hasogató fejfájásra ébredtem. Kinyitva a szemem, megállapíthattam, hogy még mindig a kórházban vagyok, sőt, még saját ágyat is kaptam. Szuper. Aztán bevillant, hogy mi történt velem: Valaki megszúrta a nyakam és utána már csak sötétség vett körül.

- Emma! – kiáltottam fel hirtelen.

Amilyen gyorsan csak tudtam kimásztam az ágyból, kitéptem a kezemből az infúziós tűt és nem törődve a fejembe nyilalló fájdalommal, elhagytam a kórtermet. Pont az Emmáéval szomszédos szobát kaptam. Micsoda véletlen. Vajon mi lehet vele? Remélem nem esett semmi baja! Kopogás nélkül benyitottam és, akkor megláttam őt! Nyugodtan pihent az ágyában és mélyen aludt. Mellette ott ült egy széken Damon vigyázva rá. Mikor meglátta, hogy az ajtóban állok jelzett, hogy maradjak csöndbe és menjek be.

- Jól van? Mi történt? Luciano volt az, igaz? De, hogy-hogy nem rabolta el? – hadartam el hirtelen a kérdéseimet.

- Halkabban! – parancsolt rám Damon.

- Rendben, de kérlek mondd már – válaszoltam ingerülten neki, bár közben le sem vettem a szemem Emmáról. Nem láttam rajta semmilyen sérülést. Ha hozzá mert nyúlni az a…, akkor nem is tudom mit csinálok vele.

- Tehát, amíg én elmentem kávéért, addig Luciano emberi bevonultak a kórházba és mivel Luciano eléggé nagyhatalmú, senki sem mert vele szembe szállni. Állítólag közölte az őrökkel is, hogy nem akar balhét, csak a kedves ismerősét jött meglátogatni. Azok meg elhitték. A mi embereink eközben fogalmam sincs mit csináltak, mert miután kérdőre vontam őket, azt mondták, hogy csak 10-15 percre mentek ki cigizni. Ne aggódj, mielőtt bármit mondanál kirúgtam őket és az ügynökség már ide is küldte az utódaikat.

- Nem láttam az ajtóban őket – jegyeztem meg flegmán.

- Azért mert a folyosókon őrködnek, vannak a liftnél, a lépcsőnél és a bejáratnál is embereink – mondta Damon.

- Jól van, folytasd – mondtam Damonnak türelmetlenül.

- Szóval ott tartottam, hogy Luciano gond nélkül bejutott a kórházba. A „kutyáit” Emma ajtaja előtt hagyta és bejött hozzá. Szerintem kb. 15 percet tölthetett vele, de mire meggyőztem az őröket, hogy azonnal segítsenek, addigra már éppen kijött a szobából. Kérdőre vontam, hogy mit képzel magáról és megmondtam neki, jobb, ha soha többet nem keresi Emmát. Felejtse el. Erre kiröhögött és elhagyta a kórházat. Mivel nem csinált semmit, nem tudtam elvitetni az őrökkel. A nővér közben szólt nekünk, hogy egy férfi fekszik a szobában a földön. Berohantunk a szobába, megláttunk téged, amint eszméletlenül fekszel, de a nővér megnyugtatott, hogy élsz. Utána átvittek téged a másik szobába, megvizsgáltak, meg adtak egy infúziót. Emmával nem csinált semmit az a szemét, de mivel fájdalmai voltak, kapott fájdalomcsillapítót és altatót. Azóta alszik, bár szerintem nemsokára felébred.

- Vajon miért nem vitte magával? – kérdeztem Damontól.

- Nem tudom! Azt sem tudom, mit beszéltek. Majd ha Emma felébred elmond mindent. Addig felesleges rajta törnünk a fejünket.

Jézusom. Mi van, ha Luciano elmondta az igazságot? Mi van, ha miután felébred Emma, már nem fog bízni bennem? Ha megtudta, biztos nekem fog esni, hogy hazudtam neki. Pedig mindent miatta csináltam.

- Mi a baj Jason? – kérdezte tőlem Damon.

- Tudod… Egy kicsit füllentettem Emmának! De persze csak az ő érdekében – kezdtem magyarázkodni Damonnak. Muszáj volt elmondanom neki, nehogy a végén ő is Emma pártját fogja.

- Miről beszélsz? Miről nem mondtál igazat neki? – kérdezte tőlem egyre mérgesebben Damon.

- Az igaz, hogy ott voltam, mikor az apja elkártyázta őt, de a vége nem úgy zajlott, ahogy mondtam neki – kezdtem bele a magyarázkodásba.

- Hogy érted, hogy nem úgy zajlott le? Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem te nyerted meg? – faggatózott Damon.

- De! Nem én nyertem meg, de muszáj volt ezt mondanom neki, különben sose tudtam volna megvédeni. Nem jött volna feleségül hozzám. Bár, ha ezt Luciano elmondta neki, akkor mindegy. Nem tudom, hogy fog reagálni rá – válaszoltam neki csüggedten.

A nagy veszekedés közepette észre se vettük, hogy Emma már ébredezik. Csak akkor kaptuk felé a fejünket mikor azt kérdezte:

- Mi? Hazudtál nekem? – kérdezte ekkor Emma a számomra leggyönyörűbb hangján.

Szörnyű volt látni a szemében a meglepődés és a fájdalom különös keverékét. Ezek szerint Luciano nem mondta el neki. Ekkor tudatosult bennem, hogy nem kellett volna hazudnom, már az elején el kellett volna mondanom neki az igazat.

Emma

Veszekedésre ébredtem. Ez már lassan rendszeressé válik. Nem nyitottam még ki a szemem, hallottam, hogy Damon meg Jason veszekednek. Örültem, hogy jól van Jason.  Bár azért nem szívesen meséltem volna el nekik, amit Lucianoval beszéltünk. Még nem akartam elmondani nekik, hogy ő volt életem első és lehet, hogy utolsó szerelme. Egy kicsit elkalandoztam, és már csak arra figyeltem fel, hogy Jason azt mondta, füllentett nekem.

Mi van? Miben hazudott? Hogy? Nem is ő nyert meg? Nem mintha számítana. Nem vagyok egy tárgy, amit csak úgy meg lehet nyerni. Ideje, hogy őt is kérdőre vonjam.

- Mi? Hazudtál nekem? – kérdeztem Jasontől.

Jason és Damon egyszerre kapták fel a fejüket és néztek rám. Láttam Jasonön, hogy nem örül neki, amiért kihallgattam a beszélgetésüket.

- Oh, Emma, de örülök, hogy felébredtél. Remélem, már jobban érzed magad – mondta nekem Damon. Valószínóleg csak a feszültséget próbálta oldani.

- Emma… – kezdte volna a magyarázkodást Jason.

- Meggondoltam magam. Már nem érdekel a magyarázatod. Egyáltalán nem érdekel, mit akarsz mondani. Viszont, azt jobb, ha tudod, amint meggyógyulok, nem megyek vissza a házadba. Visszamegyek a saját lakásomba! – közöltem vele a döntésemet.

- Ezt nem teheted! Tudod, hogy veszélyben vagy! – kiabált rám Jason.

- Nem vagyok veszélyben! Ha meg igen, akkor majd Luciano megvéd! – mondtam neki kihívóan.

Erre nem tudott mit mondani. Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.

Nem voltam biztos abban, hogy Lucianoval akarok-e még találkozni, de valamivel muszáj volt visszavágnom. Szerintem Luciano nem jelent veszélyt rám nézve. Nyugodtan visszamehetek a lakásomba, vissza az egyetemre és élhetem tovább nyugodt napjaimat, mint eddig.

- Most szeretném, ha elhagynátok a szobámat és vissza se jönnétek. Sajnálom Damon, tudom, hogy te nem tehetsz semmiről, de egyikkőtöket sem akarom látni. Soha többet! – mondtam nekik.

- Emma, én csak miattad tettem mindent. Tudom, hogy még nem ismerjük egymást. De hiszem, hogy mi összetartozunk.

- NEM! Mi soha nem fogunk összetartozni. Nem akarlak látni. Nem akarlak megismerni. Azt meg felejtsd el, hogy a feleséged legyek! – a végén már ordítottam.

- Rendben! Akkor ne gyere hozzám. De kérlek! Gondold meg, hogy nálam lakj! Kérlek, próbálj megismerni. Kötelezettségek nélkül. Lakj nálam, járj egyetemre. Csak hagyd, hogy részese legyek az életednek! – könyörgött nekem, miközben mélyen a szemembe nézett.

A szemei egyszerűen ellenállhatatlanok. Mikor a szemébe néztem, furcsa érzésem támadt. Apa megbízott benne. Lehet, hogy nem rossz ember, de én akkor sem ismerem. Nem tudtam, mit csináljak.

- Kérlek, menj ki a szobámból – mondtam neki végül.

Nem szólt semmit, csak nézett rám a gyönyörű, szomorú szemeivel. Már majdnem megsajnáltam, de túl sok minden történt velem. Kell egy kis idő, míg eldöntöm, mi legyen. Még egy percig folyamatosan nézett, szerintem abban reménykedett, hátha mégsem küldöm el, de egyedül akartam lenni. Lassan ő is megértette ezt és elhagyta a szobát. Damon nem tudom mikor, de ő is kiment. Végre egyedül maradhattam a gondolataimmal. Egyáltalán nem voltam fáradt és tényleg jobban éreztem magam.  Annyi gondolkodási időm volt, míg meggyógyulok… vajon mi lenne a helyes döntés? Menjek vissza Jasonhöz? Próbáljam megismerni? Vagy keressem meg inkább Lucianot? Már őt se ismerem igazán, már nem az a fiú, akit megismertem. Sokkal jobb lenne nekem otthon. El kellene felejtenem ezt az egészet.